Anyámat ringatom

Ha valaki anyák napján ad életet gyermekének, és a féltő szeretetben elröppenő földi lét végén anyák napján hunyja le a szemét, abban ki ne látná meg az angyalok küldetését? Kiváltságos vagyok: ilyen angyalszárnyak alá születtem. Amikor Geszteréden, az óvodások ünnepi műsora után megkérdezték a fiatal óvónőt, mire vágyik, ezt felelte: „Hogy karjaimban sírjon a fiam…” Nem sok reményt fűzött hozzá, elszaladt már a nap, de a kívánságát köldökzsinóron át is megérezve siettem az első anyák napi ajándékommal. Estére megszülettem és ott sírtam a karjaiban.

Sok-sok boldog köszöntést hoztak az évek. Hol orgonavirágot szedtem, hol meg vágódeszkára rajzolt virágcsokorral csaltam ki a könnyeket.

Felnőttként már nagyobb dolgokat akartam meglepetésnek, de tudtam, hiábavaló próbálkozás, az igazi ajándékot egyfolytában én kapom. A gondoskodást, az erőt és hitet az önálló boldoguláshoz, a példát a szorgalomra, a támogatást a tanuláshoz, a leckét ahhoz, hogyan kell úrrá lenni a nehéz helyzeteken. Na és persze a vég nélküli szeretetet, figyelmet, az otthon melegét, amely a hűtlen gyermeket is visszavárja, ha a világ terhével a vállán már ritkábban nyitja ki a szülői ház ajtaját. Akkor is ott állt a kapuban, hol várva, hol búcsúzva, de szemében, lelkében az újra találkozás reményével.

Elhittem, mert úgy akartam hinni, hogy mindig lesz mint örök mentsvár, hogy az idő az anyák fölött is jár ugyan, de el nem múlik, és hogy lehetek én bármennyi éves, akkor is csak „kis­fiam” maradok. A sors úgy hozta, hogy az első és az utolsó anyák napi ajándékomat is őrzöm. Előbbi a lassan araszoló életem, utóbbi egy csokor virág.

„Tedd oda, fiam, ott látni fogom” – mutatott az asztalkára, szemben az ágyával.

Így repült vissza éjjel az angyalokhoz. Pótolja az elmaradt ölelést és köszönetet, aki még megteheti. Legalább most, május első vasárnapján.